A LEGENDA SZERINT A LABRADOR AZ ÚJFUNDLANDI ÉS A VIDRA KERESZTEZÉSÉBÔL SZÜLETETT. PERSZE MONDANI SEM KELL, HOGY LEGENDÁRÓL VAN SZÓ, HISZEN ILYENFAJTA KERESZTEZÔDÉS BIOLÓGIAILAG NEM LEHETSÉGES...

Az viszont tény: nem régi fajta. Ráadásul, amikor l822-ben elôször hallatott magáról, valószínûleg hírét sem hallotta a puskának.

Új-Fundlandban tevékenykedett, halászok mellett. Mivel a vad és szeszélyes partokon a halászbárkák összetörtek volna a hullámverésben, a kutya dolga volt, hogy vízbe ugorván a háló vonókötelét a partra vigye a parton álló többi halásznak, akik azután bevonták a hallal tele hálót. És míg a partiak a gazdag zsákmánnyal foglalkoztak, a kutya visszaúszott a következô kiterített háló vontatóköteléért. Amikor pedig erôs vihar tombolt és a hajó vékony vontatókötelét elvitte volna a szél, a labrador úszott partra a kikötésre szolgáló hajókötéllel is. Ô ôrizte a hajót, amikor a legénységnek kapitányostul partra szállni szottyant kedve. További kötelessége volt, hogy ha halász gazdája bármit a vízbe ejtett, azt „kihalássza”, visszahozza. A labrador tehát kész „retriever” volt, csak mesterségét nem madarakon gyakorolta.

Amikor a „kicsi” – nagyot jelent!

Egy angol utazó „kicsi, de csodálatosan képzett vizikutya”-ként írta le a labradort. Mielôtt még megütköznénk ezen a meghatározáson, gondoljunk arra, hogy az útleírás Új-Fundlandon készült, ahol a „kicsi” kifejezés a labrador és az óriási újfundlandi közötti különbséget volt hivatva érzékeltetni...

A zsákmánnyal teli halászhajók gyakran átvitorláztak Nagy-Britanniába, s ott értékesítették a halat. Megesett, hogy közben eladtak néhány kutyát is. Malesbury earlje egy 1870-ben kelt levelében leírja, hogyan vásárolta meg az elsô labradort egy Új-Fundland és Poole között ingázó halászhajóról. A fajtáról pedig ezt mondta: „A kutyáimat magunk között labradornak hívjuk.” Ez a név rajtuk is maradt, ekkor különböztették meg elôször a két Új-Fundlandról származó ebet: a labradort és az újfundlandit.

A fajta Angliában hamar hozzászokott új környezetéhez. Malesbury egyébként arra képezte ki új szerzeményeit, hogy a lelôtt vagy megsebesített apróvadat elhozzák.

Nem sokkal ezután a labrador eltûnt szülôföldjérôl. Részben a súlyos helyi kutyaadó következményeként, melyet kevés halász volt hajlandó megfizetni. Másrészt – és valószínûleg ez volt a nyomósabb ok – megszülettek az angol karanténtörvények, és végét vetvén az importnak, végét vetettek a kutyatartó és exportáló halászok jó mellékkeresetének is. Szerencsére ekkorra a fajta már gyökeret vert Nagy-Britanniában.

Knutsford harmadik vikomtjáról szól az a tréfás történet, mely szerint a vikomt pénzt és fáradságot nem kímélve bejárta Labradort és Új-Fundlandot, hátha föllel a fajta ôshazájában a néhány eredeti példányt. Ám midôn megkérdezte egy helybeli kutyatenyésztôtôl, hogy kitôl vehetne néhány labradort, a válasz így hangzott: „Menjen át az úr Angliába és vegyen a Holland-Hibbert nevû tenyésztôtôl.” (Holland-Hibbert a Knutsford lordok családi neve volt!)

Howe grófnô l957-ben könyvet írt a fajtáról, s ebben Knutsfordot nevezi „a labradorok legfôbb jótevôjének”. A dicséret talán túlzottan is nagylelkû: aki ma írna könyvet a labradorokról, bizonyosan magának Lady Howe-nak nyújtaná a pálmát.

Lady Howe élete során több tucat – talán több száz! – labrador gazdája volt. Alapelve szerint ez a kutya legyen éppoly elegáns, mint amilyen jó munkás.

Karriertörténet – dióhéjban

A fajta nemzetközi elismerésére egyébként 1903-ban került sor, 1906-ban pedig a labrador már kutyakiállításon is felbukkant. Hosszabb, emelkedô népszerûségi szakasz után azonban hanyatlott csillaga. Szemére vetették sötét bundáját, viszonylag nagy termetét és óriási étvágyát. Végül a nagy vadászatok fokozatos eltûnésével a labrador – szerencsére csak átmenetileg! – elvesztette népszerûségét.

Akkoriban a fajta bizonyára nem szerepelt volna „az elsô tíz” között sem Nagy-Britanniában, sem másutt. Azóta viszont a helyzet alaposan megváltozott. Angliában a labrador az élre tört a fajták népszerûségi versenyében, nem kisebb „egyéniséget” szorítva le a dobogó legfelsô fokáról, mint a német juhászkutyát. Az Egyesült Államokban az elsô tíz között van, a sportkategóriában pedig vezeti a népszerûségi listát. Az utóbbi években pedig egyenesen káprázatos világkarriert futott be – mint azt lapunk 9. oldalán található statisztikánk is érzékelteti.

Mi a labrador sikerének titka?

Bátor, de békés természetû. Rendkívül jól úszik. Vadelhozáskor lendülete és irama olyan, mint a kopóé. Amikor pedig elhozza a vadat, még gyors tempóban is emlékeztet arra az ügyes pincérre, aki drága porcelán edényeket visz a tálcáján... Aki nem ismeri származását, el sem hinné, hogy nem évszázadok óta vadászik az emberrel. Korán érô fajta, már féléves korában elkezdhetô a kiképzése.

Varázsának legfôbb titka persze – legalábbis napjainkban – abban rejlik, hogy hobbiállatként is ragyogóan bevált. Nagyon intelligens, türelmes, a gyerekeket rendkívül szereti, gazdájához híven ragaszkodik. Kitartó, fizikailag igen ellenálló fajta, az idôjárás viszontagságait jól tûri. Elsôrangú vakvezetô (errôl ugyancsak találnak olvasnivalót lapunkban) és „háztáji pszichiáternek” sem utolsó. Mozgássérültek, lelki problémákkal küzdô, nehezen kezelhetô gyerekek mellett felbecsülhetetlen szolgálatokat tesz.

Veress